A 444.hu számol be Asit K. Biswas vizsgálatairól, a "Minek vannak tudósok, ha senki nem tudja, mit csinálnak?" című írásában. Nincs új a nap alatt, László Ervin évekkel ezelőtt rámutatott már az izoláció csapdájára, aminek végkifejlete köszön vissza a cikkben közölt bizarr statisztikákon keresztül.
Sok érdekes példát hoznak fel a visszás helyzetre. Évente például 1,5 millió szakmailag lektorált tudományos cikk jelenik meg a világon. A bölcsészettudomány területén megjelent cikkek 82 százalékát egyetlen egyszer sem idézik. A társadalomtudományi tárgyú cikkek 32, a természettudományosak 27 százalékára soha nem hivatkozik senki. A hivatkozott cikkek 80 százalékát senki nem olvassa el. Egy-egy lektorált tudományos folyóiratot teljes terjedelmében elolvasók átlagos száma: 10. Az 1,3 milliárd lakosú India legfontosabb vízügyi szakfolyóirata előfizetőinek száma: 4.
Már évekkel ezelőtt, László Ervin értekezik hosszasan a tudományos izolációról A rendszerelmélet távlatai című könyvében. A rövid, de annál tanulságosabb műben a szerző, többek között arra a csapdahelyzetre hívja fel figyelmet, ami a saját specifikációjának áldozatául esett tudományt egyre inkább sújtja.
Mindamellett, hogy az elszigeteltség miatt egy idő után csak egy szűk szakmai kör számára lesz érthető a tudás, számolni kell azzal is, hogy ezzel együtt saját módszerinek is gátat szab (!). Jellemző ugyanis az izolálódott tudományterületekre, hogy saját zárt nomenklatúrájából képtelenek kilépni, így távolabbról szemlélő elmélkedésre, interdiszciplináris megközelítésekre sem képesek, holott ez kulcskérdés a széleskörű tudományos összefüggések feltérképezéséhez.
El sem hinnék, hogy mennyre igaz ez a geotudományokra!
László Ervin már-már profán hangvételbe átcsapó példázódásában, egy olyan kőzettani konferenciát említ meg, ahol egy metamorf kőzetekkel foglalkozó szakember képtelen reális szakmai eszmecserét folytatni egy alkalmazott szedimentológussal. Vicces, de egyszerűen nem érik meg egymást, ez van.
Sőt a geológiánál maradva, a zárt szakmai "kléris" rugalmatlanságára az is némiképpen rávilágít, hogy egy sokáig szakmai berkekben megvetett nevenincs utazó, geográfus, klimatológus, geofizikus (értsd: túl sok mindennel foglalkozó személy, ahhoz, hogy komolyan lehessen venni) ismerte fel az egész földtudományokat új alapokra helyező lemeztektonikát, amihez nekifutásból is elég volt egy óvodai szintű tetrisz-ismeret, az ordító egyértelműséggel kirajzolódó kontinentális peremek összeillesztésekor. A legtöbb ideje nem is ezzel ment el Alfred Wegener életéből, hanem az elméletének kezdetben süket füleken keresztül történő bebizonyításával.
Egy tudós nem lehet sznob! A tudása, meglátásai és tehetsége pedig nem a terminológia skandálásával válik hitelessé, még akkor sem ha az oktatást zsákutcába terelgető prostituált akadémikusok szerint ez így van rendjén.
Az izolációból csak úgy lehet kitörni, ha minél több ember számára tesszük elérhetővé és érthetővé a szakmai ismereteinket. Ezzel nemcsak bebizonyítanánk, hogy a munkánknak valós hozzáadott társadalmi értéke van, hanem az így felpezsdült diskurzussal új látásmódokat, ötleteket csatornáznánk be a kopott asztalokon heverő, kisárgult papírlapok közé.
Egy szó, mint száz. Bizarr dolog László Ervin vízióját gyakorlatban, statisztikákkal alátámasztva, megvalósulva látni. Sokkal bizarrabb azonban a tudóstársadalom szavakkal nehezen kifejezhető évtizedes tétlensége. Változás pedig aligha lesz a közeljövőben, mert az érdektelenséget gyakorlatilag geológus kalapáccsal verik bele a felnövekvő fiatalok fejébe.